Gyerekkoromban láttam Johnt és Yokot, ahogy feküdtek egy ágyban és interjút adtak egy tévének. A végén már olyan széttéphetetlen kötelék volt köztük, hogy külsőleg is hasonlítottak egymásra. Külön világban éltek. Alig értette őket valaki. Nem szenvedélyes, vad szerelem volt az övéké, hanem csöndes és lágy bizonyosság, hogy egymást kell választaniuk. Nem volt kétség bennük. Minden egyértelművé vált, ahogy egymásra néztek.

Van amikor csak arra vágysz, hogy feküdj egy ágyon, fejedet a kedvesed vállán pihentesd, és érezd azt a finom meghittséget, ami a levegőben árad és esik szét atomjaira. Megnyugtat, lelassít. A legerősebb drog. A legszorosabb kötődés. Nem történik semmi rendkívüli. Minden hétköznapi, mégis egyszerre új és izgalmas. Ez az érzés hiányzik. Nagyon. 

Csak két kapcsolat van a világon, ahol a sejtek azonosnak érzik magukat a másik lény sejtjeivel. A szülői kapcsolat és a szerelem. A szerelem pedig nem is csak azonosság, hanem egyfajta sejtemlékezet. Mindenkinek meg kell tapasztalnia.

Vajon hányszor adódik ilyesfajta bizonyosság egy életben?