Egyes pillanatok a jelenben olyan élesen érintenek, mint amikor hirtelen bőrig ázol az esőben. Igazából nem is tudom, miért érint ez az egész ennyire fájdalmasan. Tudtam, hogy ez lesz. Ami egyszer elkezdődik, az véget is ér. És újra elkezdődik valami más. Az egyik kapcsolat vége teret ad valami újnak. Valamilyen új életszakasznak. Viszlát diákévek, hello munkásévek. Nem is erről van szó. Két éve dolgozom. Inkább csak félek. Egyedül érzem magam, mint a kisujjam. Nagyon tartok a jövőtől. Tudom, hogy nem szabad félni, hanem bizakodni kell, de a változások mindig megviselnek. Persze lehet, hogy az új dolgok jobbak lesznek, többet, jobbat adnak majd, de most még nehezen engedem el a régi dolgokat. Fáj a hiányuk. 

Ez az élet? Ilyen nehéz?

A régi verset átírtam: "Felnőtt vagyok, felnőtt lettem újra..."