Még csak négy óra húsz volt, de nem tudott aludni. Már percek óta bámulta a tv piros kijelzőjét. A vágy és a félelem keverékének gyomorforgató ízét érezte a szájában. Furcsák voltak a mozdulatai, nem találta a helyét. Felkelt az óriási ágyban, és az ablakhoz lépett. Kinézett az ablakon és lebámult a tizedik emeletről. Óriási épületek és felszálló repülők, a távolban hegyek. Gyönyörű volt a hajnal. Felöltözött. Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett az ágyban fekvő fiúra.

Jó érzés volt a hűvös levegőn sétálni, csak néhány koránkelő munkás zavarta meg, akik franciául beszélgettek. Habár érezni lehetett a levegőben, hogy - ugyanúgy mint a hét többi napján - nagyon meleg lesz, volt valami hűvös kisugárzása a fáknak, a folyónak, az épületeknek.

Ez volt az első reggel, amikor érezni lehetett az ősz csöndes jelenlétét.

Nem tudta, miért ijedt meg ettől ennyire, de a felismerés megrémisztette. Mindig is félt a változásoktól. Megállt egy kis hídon, ami a szállodától vezetett a kertváros felé, és maga elé bámult. Végiggondolta az előző napi történéseket.

Mély lélegzetet vett.

El kell engednie valamit, ami soha nem volt az övé.