Soha nem lehetsz másmilyen. Vagy valamilyen, a saját bőrödben, hibáiddal, erősségeiddel, lelkeddel, szíveddel, vágyaiddal, szereteteddel. Jön valaki, aki kihívást, feladatot ad, sokkal szebbnek, jobbnak, tökéletesebbnek látod, megrémít, hogy fölötted áll. Kísértetszerűen hasonló az élete, egy nappal utánad született, hasonló a munkája, félelmet kelt benned, hogy ő mennyivel jobb nálad. Lehetnél Te is ilyen? Miért nem vagy ilyen? Miért erős még mindig benned az önbizalomhiány? Másoknak miért olyan könnyű? Megfelelés nélkül, felszabadultan, magabiztosan élni.

Elbizonytalanodsz, felzaklat. Nem érted a jeleket.

Aztán rájössz, miért küldték melléd. Meg kell tanulnod elfogadnod magadat. Úgy ahogy vagy. És nem méregetni, hasonlítgatni, teret adni a félelemnek és bizonytalanságnak, ami csak rombol. Mindenki különleges és egyedi.

Csak a lélek számít.

Semmi más.

Szeretek akkor sétálni, amikor csöndes a város. Karácsony napja után minden mozdulatlan, csak néhány ember az utcán, köd és villódzó fények az ablakokban.

Nagy utamról visszatérve sok mindenre rájöttem. Vannak arcok, melyek örökre bevésődtek a memóriámba. Mosolygós gyerekarcok tele őszinteséggel, és boldogsággal. Szerettelek India, de most elengedem a kezed. Lehet, hogy már nem látjuk egymást, vagy csak sok év múlva. Megértettem, hogy néha messze kell menni, hogy rájöjj, amire igazán vágysz, az körülötted és benned van.

"Szeretem ezt, hogy egy lettünk a kettőből

és gondolatom köntösébe te varrod a cérnát,

hogy otthonommá lettél,

és most hazatértem Hozzád."

Kérdeztem, és rám mosolygott.

Nem mondott semmit. Én sem mondok mostanában sokat.

Talán kifogyott tollamból a festék? Nem jön az ihlet. Vagy nem is kell, hogy jöjjön?

Ha jó valami, arról nem kell beszélni. Nem kell túlragozni. 

Csak hagyni, hogy történjen, hullámozzon, és tova vigye magával a tenger a homok apró kristályait. 

Idézek:

"Aki megéli az érzelmi biztonságot, az ért ahhoz, hogy ráfeküdjön - mint amikor hanyatt fekszünk a vízen - a benne zajló belső áramlatokra. Össze vagyunk kötve a természettel, és ez minket segít, ha nem vagyunk görcsben. Minél inkább görcsben vagyunk, minél inkább tudatosak vagyunk, annál jobban leszakítjuk és kizárjuk magunkat ebből az áramlásból. Ha rémülten összehúzódom, lesüllyedek a víz alá. Ha lazán elfekszem a víz színén - fennmaradok."

Felfeküdtem a víz felszínére és most a hullámok irányítanak.

Valami volt a levegőben. Még az élénk zöld szoknyát és rikító kék pólót viselő hölgy is meglepődött. Egy kisbaba kiszaladt édesanyja kezei közül és tipegős lábain elindult az események után. A buszról leszállók megzavarodva néztek maguk elé.

Rudi szerelmes lett. Nem érdekelte senki és semmi. Megvárta, amíg résnyire kinyílik az ajtó, és három lábán ugrálva nekiiramodott. Gazdája felbőszülten kiabált utána. Az áldozat, egy kis fehér kutya, félve bújt egy kislány lábához. A háromlábú öreg spánielt magukkal ragadták az érzelmek. Talán ez volt az utolsó ilyen kutya élete során.

Mosolyogva néztem őket, és visszagondoltam a napomra. 

Remegett a szája, ahogy kimondta a mondatokat. Minden szót nehéz volt kiejteni. Fojtogatták a torkomat az érzések. Nem tehettem mást, csak magamhoz öleltem. Hosszan. Ott, kint, körülöttünk a pusztaság. Simogattam a hátát, és nem szóltunk semmit. 

Hazaértem. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy elmúlt az érzés. A múlt már csak mögöttem lohol, most a jelen fogja a kezem. Mosolyog rám, és én jól érzem magam. Nem gondolkodom. Fura még vele lenni, más, mint eddig bármi. Rövid idő telt el, de kialakult valamilyen szövetség köztünk.

Igazából tetszik ez a felszabadultság.

"A szemed takard el és úgy számolj el egész százig
én meg a korlát mögött bújok el úgy,hogy csak a szívem látszik
és onnan fogod tudni azt hogy én vagyok az egyetlen ember
akivel jó lenne egyszer"

Azok a szemek, jó belenézni a mélységükbe, tanulmányozni őket. Kíváncsisággal nézel rám.

Ha becsukom az enyémeket, és arcod nincs velem szemben, ott röpköd a szemem előtt az a kis pillangó, mint gyerekkoromban. Csak egy napig volt a társam, reggelre megfagyott, és a fűben találtam holtan. Eltemettem, kövekkel raktam ki a sírját, és minden nap virágcsokrot tettem rá. Még mindig meghatódom, ha eszembe jut. 

Az első barátom volt, akit el kellett engednem.

Tökéletes nap. 

Boldog vagyok.

Pont. 

"Holnaptól már más lesz

mondta akkor este

és ahol a legmélyebb a tó

azt megkereste"

Túl könnyen útra keltél

gyáva partizán

Útra kelek én is

Jó érzés a nemtudás

bármennyire is nehéz

Menni vagy nem menni

Messze vagy közel

Belenyalok a kétségekbe

Lágy szellő az arcomon

Emlékek csúsznak ki lassan a kezemből

Ez már csak a volt és nem a van

Belülre figyelek

Csöndben leszek

Egy új mosoly

Tenyér a tenyérben

Kéz a derékon

Föld fölötti repülés

Elrugaszkodok és békét lelek.

A ketrec minden oszlopát már jól ismerte. A néhány évvel ezelőtti felújítás krómszínűre változtatta a helyet, de az oszlopok ugyanolyanok maradtak. Ugyanaz a hat, fekete, masszív oszlop, minden pénteken és szombaton este tíz és reggel nyolc között. Már öt éve. Az első napján persze furcsának találta, hogy egy ketrec lesz a munkahelye, aztán idővel megszokta. Pénteken este megvacsorázott az egyszemélyes garzonlakásában, enni adott a macskának, és fél tíz körül elindult dolgozni. Az öltözőjében fényes melltartót és alsót vett fel, hozzá hosszú csizmát és neccharisnyát, lófarokba kötötte derekáig érő, szőke haját, és erősen kisminkelte magát. Piros száj, feketével kihúzott, hangsúlyos szemek, csillámpor minden szabad testrészre, és csaknem fél doboz hajlakk, hogy a haja jól tartson. A műszak elvileg tízkor kezdődött, de a vendégek nagy része csak éjfél után érkezett. Addigra már megfelelő állapotba került, és tudott csak a munkára koncentrálni. Ehhez nyilván szükség volt szerekre, de ezek a dolgok itt úgy mentek, mintha csak egy kávéivásról lett volna szó. Mindenki csinálta, mindenki értette a dolgát.

Szerették a vendégek. Vad volt, és elengedte magát. Szombatonként általában valamilyen techno zene szólt, amit kifejezetten szeretett, mert törölte a gondolatait. Gyorsan önkívületi állapotba került, ilyenkor olyan kisugárzása lett a színpadon, mint senki másnak. Karizmatikussá vált, minden vendég azt hitte, hogy a tánc, amit táncolt, személyesen nekik szólt.

Ebből élt. Nem tudta abbahagyni, mert úgy érezte ebben találta meg igazán önmagát. Hetente kétszer elvesztette a kontrollt, és istennőként tisztelték.

Aztán idővel nyomasztani kezdte valami. Miért csak úgy érezte magát boldognak, amikor kontroll nélkül vonaglott a színpadon? Miért zárta be magát oszlopok közé? Mik voltak igazából ezek az oszlopok?

"Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. 
Vártál ha magadról szép éneket, 
dícsérő éneked én nem leszek, 
mi más is lehetnék: csak csönd neked. 

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. 
Ha rám így kedved van maradhatok, 
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, 
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér. 

S folytatom mid vagyok, mid nem neked, 
ha vártál lángot, az nem lehetek, 
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, 
belőlem csak jövőd jósolhatod. 

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. 
Vártál ha magadról szép éneket, 
dícsérő éneked én nem leszek, 
mi más is lehetnék: csak csönd neked."

Még csak négy óra húsz volt, de nem tudott aludni. Már percek óta bámulta a tv piros kijelzőjét. A vágy és a félelem keverékének gyomorforgató ízét érezte a szájában. Furcsák voltak a mozdulatai, nem találta a helyét. Felkelt az óriási ágyban, és az ablakhoz lépett. Kinézett az ablakon és lebámult a tizedik emeletről. Óriási épületek és felszálló repülők, a távolban hegyek. Gyönyörű volt a hajnal. Felöltözött. Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett az ágyban fekvő fiúra.

Jó érzés volt a hűvös levegőn sétálni, csak néhány koránkelő munkás zavarta meg, akik franciául beszélgettek. Habár érezni lehetett a levegőben, hogy - ugyanúgy mint a hét többi napján - nagyon meleg lesz, volt valami hűvös kisugárzása a fáknak, a folyónak, az épületeknek.

Ez volt az első reggel, amikor érezni lehetett az ősz csöndes jelenlétét.

Nem tudta, miért ijedt meg ettől ennyire, de a felismerés megrémisztette. Mindig is félt a változásoktól. Megállt egy kis hídon, ami a szállodától vezetett a kertváros felé, és maga elé bámult. Végiggondolta az előző napi történéseket.

Mély lélegzetet vett.

El kell engednie valamit, ami soha nem volt az övé.

Dean újra feltűnt. Ilyen volt ő mindig, amikor nem számít rá az ember, akkor felbukkan. Derült égből villámcsapásként megjelenik, becsönget és elrabol.

Mire föleszmélek, már egy buszban ülünk, fröccsöt iszunk egy sörösüvegből, és bódult füstben beszélgetünk, mintha nem telt volna el az a három év.

Ugyanolyan mint volt, mégis árad belőle valami nyugalom. A világ legnagyobb életművésze, aki stoppal akarta bejárni Európát, lenyugodott? Az apaságról beszél. Mosolyog. Én is mosolygok, és ez megy a fejemben:

"Tudod GB vannak gyertyák amik nem égnek csonkig, ha kezdenek is fogyni akkor jön egy úti társ aki majd újraformálja az olvadt dolgokat a társaság a lényeg nem is az út kell, hogy megtaláld a boldogságot, mert úgyis te viszed magadban akármerre is mész..."

Milyen jó is fürödni, mártózni benne, elhinni azt, ami nem igaz. Csak magunkra fújni, mint egy parfümöt, érezni az illatát egész nap. Hiszen a valóság olyan ijesztő és rideg néha, mindennek súlya és következménye van. Jó egy kicsit súlytalannak lenni, ugrálni, nem gondolkodni, belevetni magunkat ebbe a nagy homályos maszlagba, ami elbódít és könnyű megoldást kínál. Egy darabig.

A lány is ezt érezte, amikor a képzeletbeli világot választotta a valóság helyett. Ebben a világban nem tudott hibázni, nem volt gyenge pontja, befolyásolhatott bárkit és bármit. Felvette a tökéletesség maszkját, és elbújt mögé. Nem kellett döntenie, nem kellett felelősséget vállalnia. Igazából -ha mélyen magába nézett- tudta, hogy semmit nem csinál, nincsenek tettei, csak egy sötét szobából próbálja érteni a világot, és a virtuális szeretőktől várja a felszabadulást, de túl gyenge volt, hogy változzon. Langymeleg boldogságot érzett.

Néztem az arcát, és már nem tudtam hinni neki. Az a finom őszinteség, ami megfogott benne, ami különlegessé tette, kirepült az ablakon és elemeire hullott. Már csak egy gyenge lányt láttam magam előtt, aki nem mer élni.

Felugrik az ablakba, és okos gombszemeivel kémleli a tájat. Sokat csavargott legénykorában, de ezek az új élmények mindig máshogy hatnak rá, kicsit megzavarják. Nem is gondolta volna, hogy annyi viszontagságos év után - egy olyan gazdi mellett, aki verte - rátalál erre a különös férfira, és része lesz egy szabad és világjáró életnek.

-Lámpi, gyere, indulunk! - szólunk ki a kocsiból, és indítjuk a motort. Lámpás odaül a lábam mellé, fejét a térdemre hajtja. Felzúg a motor, a színes kitűzők egy kicsit megremegnek a műszerfalon. Elindul a rozoga busz.

Napraforgómezők szelik az utunkat, pórusainkból árad a szabadság. Öt ember egy hippibuszban, körülöttünk a gyönyörű táj, a csillogó víz, lágy zene szól, mosolygunk. Oda megyünk,ahová akarunk. Nem köt semmi.

Most úton kell lennünk.

Van egy pillanat, amikor ülsz a vonaton, és várod, hogy elinduljon - érzed minden rezdülésben, tested minden porcikájában a néhány másodperc múlva bekövetkező indulást, a lendület kezdetét, a pattanásig feszült levegő molekuláit.

Mennék is és maradnék is.

A fekete lepke ráült a vállamra, és onnan néz le az előttem és velem zajló eseményekre. Ha erősen figyelek, hallom a tanácsait.

Belevágnék és meghátrálnék egyszerre.

"Rájöttem, hogy bármire rájönni, valójában semmi."

Akkurátusan összehajtott ruhazsebkendő virágmintákkal. Törékeny és meggyötört kézzel hajtja össze, mintha csak a lelkemet hajtaná, rendezné el ujjai között. Türelmesen vár. Nem örlődik, nem haragszik, nem méltatlankodik. Ráncos, mélyenülő szemeiből nyugodtság árad. Ismeri az életet, megélt már sok könnyet az a tulipánmintás zsebkendő. Persze volt rajta rúzsfolt, homlokról letörölt izzadtság egy átmulatott nyári éjszaka után, por és sár, hűsített beteg kezeket és lelkeket. Retinája nem szűkül és nem tágul, egy pontra össpontosít, ahogy maga elé bámul. Bevásárlószatyrában néhány hervadt rózsa, egy barnára sült cipó és aranyszínű barackok.

Jönni fog. Tudja. Csak ki kell várni.

Jönni fog. Tudom. Csak ki kell várnom.

 "Azt beszélik, vonatsíneket építettek az Alpokon keresztül Bécs és Velence között, jóval azelőtt hogy létezett volna az út megtételére alkalmas vonat. Megépítették, mert hitték, a vonat eljön egyszer.

Ha bármi is másképp történik, máshol lennék, teljesen más ember lennék. Különben is, mit jelent a négy fal? Csak azt, amit körbefognak. A ház megvédi álmodóját. 

A legváratlanabb fordulatok a játék végén lepnek meg."

Csöndben várom a játék végét, a vonatom érkezését.

Becsöngetett és hozta magával az ihletet. Újra írok. 

Két lélek találkozott. Lehet, hogy rokonlelkek? Hiszen minden természetes, és magától értetődő.

Ahogy kinevet a két liter tej miatt, és ahogy a lámpát szereli.

Ahogy betakar egy takaróval. Ahogy együtt röhögünk.

Ki dönti el, hogy kivel találod meg a közös hangot és kivel nem? Valakivel öt perc után megvan a közös hullámhossz, valakivel meg évek után sem találod.. Érdekes talány. Talán a sorsszerűség. Van akivel közös az utatok, találkozásra vagytok ítélve. Adnotok kell egymásnak valamit. Azt még nem lehet tudni, hogy mit. Majd kiderül.

Lehet, hogy nehéz lesz. De ezt most meg kell élni.

Nem zárhatod el magad. 

Egyetlen barátod sem lesz, ha nem kockáztatsz.

Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja...

Használd a lelked tükréd, ha valakit igazán meg akarsz ismerni!

Fegyverezd le retinád fegyverével!

Mélyen nézz bele a mélyenülő gödrökbe!

Kérdezz rá a kétkedő-kérkedő mosolyra!

Ott, minden mögött lapul az igazság. Nem lehet elrejteni, elfedni, megmásítani, kiradírozni vagy könnyekkel borítani.

A végén úgyis minden kiderül.

Lassan kilépek. Vagyis lassan kiléptem. Ez már a fény, nem az árnyék.

Most is, mint mindig, akkor vettem észre, hogy átléptem a határt, amikor már túl vagyok rajta.

Ezalatt a küzdelmes egy év alatt minden a feje tetejére állt. Új Gázosbébi született. Gázosbébi, aki tud önmaga lenni, nem kötik béklyóba a félelmek és szereti az életet.

Kíváncsiság van bennem, várom a folytatást.

Hihetek-e a szememnek, illetve a lelkemnek? 

"Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem, a lebegő hajnali fényt, mikor ébred a nap..."

Meg sem történt igazán. Csak egy pillanat volt, egy kósza gondolat mely a szempillámra ült és rám mosolygott. Egy érzelemfoszlány, senki nem tudja, ki hozta létre. Lehet, hogy én. Hisz oly régóta vágyom rá. Vagy ő a maga kedvességével? Rá kellett jönnöm, hogy ez mindenkinek szól, nem nekem. Vagy csak valaki felülről elindított valamit. Olyan unalmas lenne az élet ilyen miniérzelmek és mini szívfájdalmak nélkül..

Kiülök az erkélyre, előttem a hegyek és a tó, és csak engedem, had menjen, szakadjon belőlem gondoltam egyetlen, nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem, villámlik mennydörög ez tényleg szerelem?

Anyu szerint majd jön ha jönnie kell.

Dekadens hangulatba kerülsz, amikor látod, hogy a franciák este tízkor kezdenek vacsorázni. Semmi aggodalom vagy stresszelés, semmi kalóriaszámlálás, csak nyugodt borozgatás és beszélgetés. Próbálod átvenni ezt a miliőt, elmélázol és lassítasz, sétálgatva átveszed a város hangulatát, de aztán utat tör magának az igazi kelet-európai éned, aki szenvedélyre és csípős ételekre vágyik, aki nem tud mindig konstruktív lenni, és akinek olyan magávalhozott múltja van, amit semelyik nyugat-európai ember nem ért.

Az erkélyről kinézve alattam fekszik az egész város, előttem a havas hegyek, francia tapéta és virágmintás ágytakaró a két útitársam.  Hat rám, megváltoztat minden, érzem, ahogy szívom magamba az élményeket, ahogy a régi városrészben elhaladok egy körhinta mellett, és leülve egy padra a kávózóban ülő fiatal, jól öltözött fiatalokat figyelem. Színes virágok, kávéillat, egy masnis fehér kutya (még ő is nyugodt), gitáros a tér közepén és melankólia.

Jól érzem magam, de igazából honvágyam van.

Élesek a fények. Még korán van. A levegő a nyakam köré tekeredve csókot suttog ajkamra. Ugyanolyanok a hattyúk itt is, mint bárhol máshol. Talán egy picit tisztábbak. Jól öltözött emberek, márkás órák, stílusos táskák, drága cipők mindenhol. Néhány megálló után én vagyok az egyetlen fehér. Hogy nőnek ilyen óriásira ezek az emberek? Két kis fekete baba kacsint rám. Ugyanolyan babaruha, ellentétes oldalra tekeredő afrohaj. Rájuk mosolygok. Néhány tinédzserlány franciául zsizseg a busz hátuljában. Vajon mi lehet a téma? Nem kell tudnom franciául, hogy értsem. 

Franciák, spanyolok, svájciak, belgák, feketék, angolok, magyarok - együtt egy buszon.

Európai érzés száguld a sztrádán.

Ez a szám megváltoztatja az életed. - mondta Sam, és mosolygott, ahogy a fiú végighallgatta. Szent pillanat volt és megismételhetetlen.

A méz, a kávé és a tej lassan összekeveredik és aranyló színt ölt magára. Szinte másodpercek szerint végig tudod követni, ahogy eggyé válnak.

A fagyott lila bogyókat leverték az építkezésen dolgozók, ráestek a szűz fehér hóra, és rózsaszínné varázsolták a járdát. Hihetetlen mekkora erő van egy piciny bogyóban. 

Azt hiszem, most egy ilyen kis bogyó vagyok. 

Néhány nap és fejest ugrok a hóba, és elindulok.

Eljött az idő, hogy újra meghallgasd azt a számot. Eddig minden hagjegy felkavarta a lelkedet, most már csak egy jó szám, ami szép emlékeket ébreszt. Elmúlt a düh és a harag. Csak egyfajta csöndes mosolygás marad benned, ahogy visszarévedsz azokra a napokra.  

Valószínűleg már soha nem tudsz annyira tisztán szeretni, mindig lesz benned egyfajta kérdőjel, ami tulajdonképpen nem is baj. Érettebb lettél és megfontoltabb. Talán felnőttél.

Hosszú kérlelések után jött egy vonat, ami most nem húzott el melletted, fel tudtál rá kapaszkodni. Azt hitted a változások csendben és lassan járulnak eléd, miközben a valóságban egyszer csak megjelennek, és körülbelül egy másodperced van, hogy velük tarts. Nincs időd gondolkodni, vagy mérlegelni, csak döntesz. Ösztönből. Megérzésből.

Ahogy hallgatod ezt a lassú számot, és kinézel a hóesésre, eszedbe jutnak azok az esték. Ugyanilyen volt az idő és a hangulat. Izgatott volt a gyomrod és várakozásokkal teli.

Ugyanaz a póló van rajta most is, és ugyanolyan zavartan néz. Csak annyi a különbség, hogy most más érinti és más öleli. Vajon boldog? Remélem igen.

Csak az nyújtana feloldozást, ha tudnád, hogy hagytál egy icipici nyomot benne. Ha néha, amikor meghallja ezt a számot, eszébe jutnának az együtt töltött közös pillanatok.